2009. szeptember 26., szombat

Dinivel, egy derűs őszi reggelen...

Helló! Örülök, hogy végre rátaláltam erre az oldalra. Az itt olvasottak után én is kedvet kaptam, hogy leírjam, én hogy vesztettem el. Tudom, hogy ez érdekel téged, titeket. Nem hagylak cserben.

Dininek hívták. Hülye név, mi? De nem láttad őt magát! Ő gyönyörű volt. Sudár termetű, legalábbis hozzám képest, és kisportolt. De nem olyan csúnya szálkásan, amitől hányni kell, ha képen látod, hanem módjával. Ízléssel. Ugyanis versenyszerűen futott még régen.

Ma már csak reggelente kocog, és úgy is ismerkedtünk meg. Én a kutyámat sétáltattam a közeli kiserdőben, ő meg arra futott. Már nem először láttam, és be kell vallanom, hogy mindig megnéztem. Sokszor terveztem is, hogy megszólítom, de bátortalan voltam hozzá. Csak tizenöt éves voltam, gondold el. Ő meg minimum huszonöt. Hát lehet így?

De aznap mákom volt. Eszméletlen mákom. Képzeld, ő jött oda hozzám. Lelassította a lépteit már a kanyarban, és gyalogolt, mire ideért.

Tágra nyitotta hatalmas dióbarna szemeit, az arcomat fürkészte, és úgy kérdezte meg: "Ne haragudj, tudod, hány óra?"

Meg voltam zavarodva, és szólni sem bírtam. Csak álltam megbabonázva, és néztem őt. Azonnal felfogta, mit érzek. Lassan közelhajolt hozzám és szájoncsókolt. Megremegtem. "Most már megmondod?"-kérdezte sokkal kedvesebben. Felkaptam a kezem és dadogva jelentettem neki a pontos időt. Elmosolyodott, megfogta kezemet, és ott, ahol voltunk, lehúzott a puha avarba. "Mindjárt megnyugtatlak" - suttogta.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy otthonosan a nadrágomba nyúlt, kihámozta büszkeségemet, és játszani kezdett vele. Előbb a kezével, aztán a szájával is. Azt sem tudtam hová legyek, mire abbahagyta. Akkor lassan felállt, és kibújt a joggingjából.

Gyönyörű teste volt. Álmomban sem láttam ilyen tökéleteset. Lassan visszaguggolt hozzám, és hosszasan csókolózni kezdtünk. Akkor már az én kezem is elvándorolt igéző ágyéka felé. Izmos combja néha megrezzent, ahogy érzékeny pontra tapintottam, de csak folytattam tovább, ő pedig hagyta.

Hamarosan eljött az ideje, hogy a lényeghez lássunk. Kényelmes pozitúrát vett fel az avaron, és tudtam, hogy most belé kell hatolnom. Megtettem, amire gurgulázó hörgés szakadt fel a torkán; a kéj tört utat magának ott.

Hangjától magam is izgalomba jöttem, oh... és bár soha nem csináltam, hirtelen minden működni kezdett annak rendje és módja szerint. Nagyon hangos volt. Folyamatosan nyögött és jajongott, de a gyönyör miatt. Lassan már nekem is fájni kezdett a szerszámom, és éreztem, hogy akkorára dagadt, mint eddig soha még, mikor otthon örültem magamnak.

Ez más volt, ah... mmmmmmmh... irtóra más... Nagyon jó, és oh... utolérhetetlen! mmmmmmmh... tényleg! Nagyon boldog voltam. Csak kűzdöttem és kűzdöttem gyönyörünkért; azért, hogy minél tovább tartson ez a csodálatos álom! ah... fantasztikus! Nem tudom elmondani!

Hirtelen, egyszerre szakadt fel belőlünk az extázis kiáltása, amely után hirtelen egymásraborultunk, és némán hevertünk boldogan, kielégülten. Ő újra mosolyogni kezdett. "Látod, hogy megnyugodtál? Ennyi az egész. Remélem, emlékszel majd rám"- csak ennyit mondott, aztán lassan felöltözött, és továbbkocogva felszívódott a hajnali ködben.

Azóta találkoztunk többször is, és sokkal jobban ismerjük egymást, de néha, reggelenként, amikor felébredek és rátekintek, ugyanúgy látom magam előtt, mint azon a derűs őszi reggelen, amikor először egymáséi lettünk. Nagyon hálás vagyok neki, hogy bevezetett ebbe a csodálatos világba, ahol test testnek feszül, és nemcsak a maga, hanem a másik öröméért! Ennél nincs szebb!